29.) Ébredés

Sziasztok! Meghoztam az új részt kicsit kevesebb mint egy hét alatt. Remélem tetszeni fog. ;)
És már csak kevesebb mint 100 látogatás és jön a meglepetés! :D Hajrá! 
Na de most nem akarok olyan sokat írni mint szoktam. :) Szóval jó olvasást!
Xoxo: Lola
(u.i. a kép a szöveg mellett nem azért van mert ide illik csak mert szerintem tök jó)



"Lauren szemszöge"

De fura. Egy olyan helyen vagyok ahol minden egy hatalmas fehérség. Teljesen egyedül voltam.
- Hahó!- szóltam. A hangom visszhangzott. Elindultam egy irányba, de egy idő után rájöttem, hogy ez nem vezet sehová. Úgyhogy inkább leültem és elkezdtem gondolkodni. Hol vagyok? Miért vagyok itt? És miért vagyok egyedül? Teljesen fura volt, mintha egy másik dimenzióban lettem volna. Aztán egyet pislantottam és már nem ott voltunk. Egy tengerparton voltam. Mily meglepő nagy valószínűséggel egy lakatlan szigeten...
Mivel unalmas volt üldögélni ezért megindultam a sziget belsejébe. Nem sok minden volt a fákon kívül.
- Szervusz!- köszönt egy hang.
- Szia!- néztem körül. Senki nem volt itt.- Ki vagy?
Biztos bediliztem, hogy itt beszélek egy hanggal.
- Óóó Lauren! Hisz nagyon régóta ismerjük egymást.- szólt a hang.
- Hol vagy? Nem látlak!- és elkezdtem futni.
- Nyisd ki a szemed!- mondta a hang. Megálltam és körül néztem.
- De nem látlak!- már nagyon kétségbe voltam esve.
- Nézz fel!- úgy tettem ahogy a hang mondta.
- Tia?- kérdeztem. Na jó én száz százalék, hogy hallucinálok. Mégis mit keres itt a régen a padlásra száműzött majmom. Ami plüss.(!!!) Ehhez le kellett ülnöm. A kis majom odajött hozzám.
- De hát hogyan? Te egy.... Hol vagyok?- kérdeztem.
- Ott vagyunk ahol én még számodra éltem.- válaszolt. Legutoljára ovis koromba játszottam vele úgy, hogy élt. De azt csak eljátszottam. És elhittem. De ez csak az elmémben...........volt.
- Az agyamba vagyunk?- kerekedett el a szemem. Tia bólintott majd hozott nekem egy banánt, meg magának.
- Ez hihetetlen.- mondtam a banánt pucolva.- Mi történt velem?
- Hát nem emlékszel?- kérdezte mire megráztam a fejem. Erre feltápászkodott és hozott egy térképet. Érdekesen néztem rá.
- Nézz bele!- noszogatott. Sóhajtottam majd belenéztem. Mintha csak egy filmet láttam volna. Lejátszódott az utolsó pár perc. A baleset. Szóval nagy valószínűséggel kórházba vagyok. De akkor miért nem vagyok ébren.
- Mert kómában vagy.- válaszolt a gondolataimra. Ez annyira abnormális számomra. De komolyan.........
- Szia Lauren!- hallottam Danielle hangját. Kérdőn kaptam fel a fejemet. És minden kezdett elmosódni.
- Tia mi történik?- kérdeztem mielőtt még eltűnt volna.
- Gyógyulsz.- hallottam de már csak hang volt. Megint a nagy semmiben voltam. Csak most a nagy semmi fekete volt. Milyen változatos színek gondoltam magamba. De észre vettem, hogy most már a testemben vagyok.
 - Nem unalmas egy kicsit itt ebben a nagy fehér szobában. Nem vágysz valami színre esetleg? Kár, hogy nem tudsz megszólalni pedig biztosra veszem te is így véled. Igazam van? Ha igen kérlek jelezz!- megint Dani hangja. Megpróbáltam jelezni.
- DANI! ITT VAGYOK!!!- kiáltottam. Semmi. Egy hang nem jött ki a torkomon. Megpróbáltam mozogni. De a testem le volt bénulva. Megpróbáltam minden porcikámat egyesével mozgatni. Semmi nem sikerült. Már szinte feladtam volna amikor a kezemen már nem éreztem a bénaságot. Megpróbáltam megmozdítani. Nagyon nehezen de sikerült. 
- Nővér!- hallottam a húgom kiáltását. Tehát sikerült. Ajtócsapódást hallottam és kiáltásokat. Azt nem tudtam kivenni, hogy kik és mit kiáltoznak. Csak azt, hogy kezdem visszanyerni a testem felett az uralmat. 
- Lauren?- hallottam egy ismeretlen hangot.- Kérlek próbáld kinyitni a szemed!
Ez volt a legnehezebb még csak azt sem mondhatom, hogy egy mázsa lenne rajta, mert az kutyafüle ahhoz a súlyhoz képest amit éreztem. Elsőnek csak hunyorogni sikerült. Ettől kicsit megerősödtem és teljesen kinyitottam.
- Mit érzel?- kérdezte az orvos.
- Fáj...- mondtam de a hangom rekedt és halk volt.
- Mid fáj?- kérdezte. És ekkor bele nyillalt a fájdalom az oldalamba.
- Az oldalam.-suttogtam. Miközben belevilágítottak a szemembe egy nővér megnézte az oldalam.
- Ó semmi nem történt. Csak most már érzed a fájdalmat. Hozok is fájdalomcsillapítót.- azzal kiment a nővér. Persze még a doktor benn maradt. Vizsgálgatott engem majd ismertette a helyzetemet.
- Nos kisasszony... Nem tudom mennyire van tisztában a történtekkel. De balesetezett, ennek következtében pedig több bordája megrepedt, a bal karja pedig eltört. Ráadásul kisebb zúzódásai vannak.- mikor befejezte a mondandóját rápillantottam a gipszbe tett karomra. Ajtócsapódást hallottam majd megjelent a nővér.
- Ezt vedd be!- adott oda egy tablettát. A szemem kicsit kikeredett a gyógyszer mérete miatt. Bekaptam majd a nővér odaadta a pohár vizet, amit ezért hozott. Nagyot kellett nyelnem ahhoz, hogy ne maradjon a torkomon. 
- Nemsokára nem fog fájni.- mosolyodott el a nővér.- Fél óra múlva visszajövök. Addig pihenj!
Azzal itt is hagyott egyedül. Esélyem se volt megkérdezni, hogy a szüleim hol vannak. 
Mivel nagy valószínűséggel a fél óra nem fog hamar el telni ezért szétnéztem a szobába. Minden fehér... Szóval erről beszélt Danielle. Tényleg nagyon unalmas. Remélem a gyerekosztályt nem ilyen egyhangúra csinálták... A gyerekeknek azért kell a színesség. Megnéztem magamat is. A gipszem fehér volt, de rajta még volt egy kék réteg is. 
- Legalább ez nem teljesen fehér.- motyogtam. Megnéztem a másik kezem és ott csak horzsolódások voltak. 
Eszembe jutott, hogy a fejem vérzett. Homályos emlék az igaz. Hátra nyúltam hirtelen. Nem bizonyult túl jó ötletnek mivel ezzel a mozdulattal olyan fájdalom nyilallt az oldalamba, hogy sikítani bírtam volna. Ehhez képest csak összeszorítottam a fogamat. A fejem be volt kötve. Na nem teljesen.
- Miért nincs itt valami unalom űző?- kérdeztem. Magamba beszélek... ha ez így megy tovább begyogyózok. Nem maradt sok választási lehetőségem, így inkább a nővér utasítását követtem és pihentem. Lehunytam a szemem és újrajátszottam pár kedves emléket magam előtt. És sikerült bealudnom......

***************************

Arra ébredtem, hogy a nővér rázogat.
- Lauren! Lauren!- ismételgette a nevemet.
- Igen?- nyitottam ki a szemem. A nővér ott volt mellettem egy tálcával. 
- Hoztam vacsorát neked. Ülj fel!- mondta.
- De hogyan?- kérdeztem. A nővér elvette az ágyam melletti asztalról egy.......távirányítót??? 
- Ez állítja be az ágyad, ha esetleg nem mindig feküdni szeretni.- azzal megnyomott egy gombot és én már ültem is fel.
- Tessék!- adta oda. Majd odaadta a tálcát is amin a vacsorám volt. Ahogy megláttam azt a sok kaját akkorát kordult a gyomrom.
- Köszönöm!- mondtam majd enni kezdtem.
- A gyógyszert csak evés után vedd be! És amint végeztél nyomd meg ezt a gombot! Ez a nővérhívó.- mutatta meg a távirányítón a gombot.
- Rendben. És a szüleimet mikor láthatom?- kérdeztem két falat között.
- Ma már lejárt a látogatási idő, de holnap bejönnek.- kicsit csalódott lettem Azt hittem már ma is láthatom őket. De úgy látszik nem. A nővér kiment én pedig tovább vacsoráztam. 

***************************

Bevettem a gyógyszert, majd miután a nővér elvitte a tányérokat egyedül maradtam a gondolataimmal. Minél többet gondoltam arra, hogy holnap láthatom a családom annál izgatottabb lettem. Nem tudom, hogy hány napja feküdtem itt és azt se, hogy mennyi fejfájást okoztam nekik. 
Az izgatottságnak hála csak olyan éjfél körül tudtam el aludni.............................................