27.) A baleset

Sziasztok! Most nem egy hónap múlva hozom az új részt. :D És ez köszönhető a hosszú hétvégének. Meg annak is, hogy meg lettem fenyegetve, hogy most már ne hozzam ilyen későn ezt a részt :) Amúgy látom, hogy haladunk az 5000 oldalmegjelenítéshez (ami a fele a 10000-nek) és már meg van a meglepetésem rá. Már egy hete kész van. Amúgy a részhez annyi a hozzáfűznivalóm, hogy..... tudjátok mit nem lövöm le a poént. Jó olvasást! És írjátok meg, hogy tetszett ez a rész. :D Ja és hangulatilag ajánlom, hogy hallgassátok közbe ezt a számot ----> Emeli Sandé - Read all about it
Xoxo: Lola

"Dani szemszöge:"

Már egy ideje lecsúszott Lauren. Mivel nem mondtuk meg neki, hogy kiabáljon föl mikor leért ezért elindultunk. Nem csúsztunk le mivel én már elég fáradt voltam hozzá. Mike-ék pedig elkísértek. Elég sokáig sétáltunk mert természetesen ez a pálya van a legtávolabb a levonótól.
- Szerintetek mit szól majd Lau a pályához?- kérdeztem a bátyáimat.
- Két lehetőség van. Vagy nagyon rosszat mond, vagy nagyon jót.- mondta Alex. Amikor a levonón leértünk egy hatalmasat ugrottam. Bele a hóba... mi se természetesebb... Amikor felálltam lesöpörtem a havat. Megpillantottam anyuékat és oda mentem.
- Szia anya!- köszöntem.
- Szia kicsim! Lauren?- kérdezte.
- Azt hittem már leért.- lepődtem meg.
- Hát ide még nem jött.- mondta Lisa. Egyszer csak a mentősök szirénáját hallottuk meg helikoptert. Nem igazán foglalkoztam vele, hisz még sose történt ilyen a családunkkal. A Halál pálya felé ment. Tovább beszélgettünk. Már egy kicsit türelmetlen voltam, hogy hol lehet a nővérem. De nem igazán gondoltam rosszra. Biztos visszament a szállásra.
- Nem lehet, hogy visszament a szállásra?- kérdeztem meg.
- De lehet.- menjünk, nézzük meg! Úgyis fázok már!- indult el Kath. A mentősök amúgy pont akkor értek le amikor mi indultunk. Egyszer csak egy ismerős sikolyt hallottam... Amyé.... baj van.
Csak azt láttam ahogy odafut a mentősökhöz. Anya is utána ment. Sőt mindenki odagyűlt. Nem értettem az egészet. Olyan szavakat értettem csak ki, hogy: baleset, szikla, ájulás, súlyos sérülés....
De kire vonatkozik? Odamentem az említett területre, hogy megértsem miért fognak mindjárt sírni anyuék. Amikor megláttam hogy ki fekszik a hordozóban a földbe gyökerezett a lábam.
- Lauren...- suttogtam magam elé. Nem az lehetetlen gondoltam magamban. Ilyen nem történhet. Olyan szintű sokkos állapotba kerültem, hogy még sírni sem bírtam. Csak bámultam. Csak akkor sikerült kibillenteni a sokkos állapotból amikor a mentősök elmentek.
- Dani! Danielle!- rázogatott anya.A könnyes szemeimet ráemeltem anyára.

:(:(:(

Majd sírni kezdtem. Anya magához vont és csitítgatott, de nem igazán ment mikor ő is a zokogás hátárán volt. Amikor már kicsit lenyugodtam anya megszólalt:
- Gyere! A szálláson átöltözünk és megyünk a kórházba!- majd el is indult.
- Ne menjünk azonnal a kórházba!- makacsoltam meg magam.
- Dani nem hiszem, hogy ebben a ruhában beengednének.- mondta Christina. Nem igazán emlékszem arra, hogy egyáltalán, hogy jutottunk el a szállásra. Az utat nem láttam a könnyeimtől. Katherine támogatott be a szobánkba. Miután szólt, hogy öltözzek át ott hagyott. Az ajtó becsukódása után éreztem magam teljesen egyedül... Nem akartam mást csak sikítani. Nem érdekelt, hogy tiszta szutykos vagyok ledőltem az ágyba. Az arcomat a párnákba temettem szorosan és sikítottam. Amíg csak volt levegőm. Majd a sikítás zokogásba torkollott. Nem tudom mennyi ideig voltam így. Egyszer amikor egy kicsit sikerült összeszednem magam elhatároztam, hogy felöltözök. Minél gyorsabban akartam ez megtenni még mielőtt egy újabb sírógörcs rám tört. Nem igazán figyeltem, hogy mit veszek föl. Miután felvettem a ruhát egy kis vizet fröcsköltem az arcomra, hogy megnyugodjak legalább addig amíg a kórházba érünk.... A kórházba.....Arra a helyre ahol Lauren fekszik és azt sem tudom, hogy mi történt vele. A mosdókagylóra hajtottam a fejem és éreztem ahogy újra elő buggyannak a könnyeim. Még azt sem vettem észre amikor Christina bejött.
- Dani, indulunk!- mondta mellém lépve. Nagy megerőltetés volt felemelnem a fejem és ránéznem. Igaz csak elmosódva láttam. Chris szomorkás mosollyal törölte le az arcomról a könnyeket, majd vizezte be az arcom.
- Minden rendben lesz.- mondta. Elindult én pedig követtem. Mert lehet, hogy végtelenül szörnyen éreztem magam, de fontosabb volt, hogy meg tudjam mi történt. Mi történt? Mi történt? MI TÖRTÉNT??? Ez a kérdés kattogott az agyamban egyre jobban. A kocsiba beülve is csak ezen rágódtam. A fejemet az ablaküvegének hajtottam és csak néztem ahogy a hópelyhek előttem cikáznak. Az odavezetőút egy örökkévalóságnak hatott. Amikor az autó megállt egy másodperc alatt vágtam ki az ajtót és rohantam. Rohantam befele a kórházba mit sem törődve semmivel és senkivel. Egyszer csak nekiütköztem valamibe.
- Hohó kisasszony hova siet?- kérdezte az orvos.
- A nővérem.... látnom kell.- szólaltam meg és a hangom igencsak erőtlennek hangzott. 
- És hogy hívják a nővéred?- kérdezte, majd egy lapot hátrahajtott a jegyzetfüzetében. Valami nagyon dühített. Még pedig az a valami a rideg hangja volt. Rideg és érzéketlen. Nem értettem, hogy lehet ilyen amikor orvos. Én a nővéremet akarom látni.... MOST AZONNAL!!!!!!!!
- Lauren Cimorelli!- válaszolt helyettem anya.
- Ááá őt a sürgősségin kezeljük. Éppen műtik.- mondta a még mindig idegesítően érzelemmentes arcával. 
- És az merre található?- kérdezte nyugodtan anya. Az "orvos" csak odabökött egy folyosóra, de oda se nézett. Elindultunk arra. Apát láttam meg a várakozó részen. Odaszaladtam hozzá.
- Mi.... történt?- kérdeztem.
- Lauren mikor lecsúszott a pályán nekiment egy sziklának. Pár síelő vettem észre és ők szóltak. Lauren ájult volt már akkor is mikor rátaláltak. A mentősök azonnal értesítve lettek amint megtalálták. Több súlyos sérülése is van amit most műtenek. A doktor aki kezelésbe vette azt mondta, hogy a bal karja eltört, több bordája megrepedt és van pár kisebb zúzódás rajta.- avatott be minket. Igyekeztem nem teljesen kiborulni. 
- És azt mondták, hogy várjunk?- kérdezte anya.
- Igen.- bólintott apa. Mindenki leült egy székre én a lehető legtávolabb tőlük, mert szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal. Az ablaknál találtam a legjobb helyet. Már kezdett sötétedni... Én az ablak felé fordultam és kifelé bámultam miközben a párkányon könyököltem. Hogy nem halljam a zajokat zenét kezdtem hallgatni a telefonomon fülhallgatón keresztül. Most nem volt igazán csak lassú számokhoz kedvem. De természetesen amint lehunytam a szemem előtörtek a Laurennel közös emlékeim: 

Csak azt vettem észre, hogy ismét sírok. A szememet csukva tartottam. Egyszer csak elnyomott az álom............

**************************

- Dani! Dani!- ébresztgettek. Kinyitottam a szemem és azonnal tudtam, hol vagyok.
- Danielle, megyünk haza!- mondta anya.
- És Lauren?- kérdeztem. Anya elég sokáig habozott, de végül kimondta.
- Kómában.- ennek a szónak a hallatán szédelegni kezdtem, de megpróbáltam nem sírni. A hazafele vezető út egész gyorsan telt. Amint megértünk felrohantam a szobánkba. A MI szobánkba ami az enyém és Laurené. De most Lauren nincs itt. Későre járt és én belevetettem magam az ágyba ruhástul mindenestül. Csak a kabátot, sapkát és cipőt vettem le. A szobában korom sötét volt. A plafont bámultam és azon gondolkodtam mivel érdemelhettem ezt ki. A gondolatok csak úgy cikáztak, amkor egyszer csak belém nem ütött a felismerés....... 
- Én tettem. Az egész az én hibám.- suttogtam magam elé. Nem kellett volna cukkolnom, hogy ezt bárki megteheti, hagynom kellett volna... akkor nem csúszik le és ez az egész nem történik meg. A felismeréstől csak még jobban zokogtam. A végén annyira elvette az energiámat a zokogás, hogy a fáradtságtól elaludtam..................................................................................................................